Talán elménk működésének talán legalapvetőbb sajátossága polaritás. Ennek lehetőségei közül (2, 3 4, stb.) a legegyszerűbb, és ezért valószínűleg a leggyakoribbi a bipolaritás.

Elkészült az új felület: http://alomfejto.hu/ címen érhető el.

I. Bevezetés

Talán elménk működésének talán legalapvetőbb sajátossága a polaritás. Ennek lehetőségei közül (2, 3 4, stb.) a legegyszerűbb, és ezért valószínűleg a leggyakoribbi a bipolaritás. (A három, vagy négy pólus alkalmazása sokkal bonyolultabb alakzatokhoz vezet, és ezért annyival nehezebb, hogy ötre már alig-alig, inkább csak az író fantázia világában van példa: Daniel Keyes Az ötödik Sallyjében, de említhetném a kommunizmus csillagát is).

Elménk bipolaritás működésének következményeit talán legalapvetőbb módon égi és földi megnevezésével tesszük szóvá. Valószínűleg ennek a megkülönbözetésnek a legkülönfélébb aspektusait jelöljük a különböző ellentétpárokkal: jó és rossz, jing és jang, testi és lelki, álom és valóság, vagy épp legújabban: (alig több mint száz éve:) tudatos – tudattalan stb.

Tiziano talán nem véletlenül az egyik főművének tartott, és talán még kevésbé véletlenül legismertebb művének témája a bipolaritás, az Égi és földi szerelem. Az alapvető kettősség láthatóvá tételéhez egy bipoláris (testi-lelki) fogalom (szerelem) érzékeltetését.

Nem csak a két alak szimbolikus hát a festményen, de maga a szerelem is! És így a szerelemábrázolás is.

Az égit és a földit a festményen a szerelem; a szerelmet pedig a ruhátlanság, és a testi vágy eltérő mértéke szimbolizálja.

II. A két alak egysége és a harmadik

Könnyű lenne azt mondani, hogy a bal oldali alak az égi, a jobb oldali alak földi szerelem szimbóluma. Könnyű is, helyes is, ám nem egészen igaz.

Önmagában a bal oldali alak egy felöltözött, a jobb oldali alak egy majdnem ruhátlan, és valamivel jobban felhevült, már „neki is vetkőzött” hölgy, mesterien megfestett zsánerképe lenne csupán.

Csak együtt egymásmellettiségükben szimbólumai a(z égi és földi) szerelemnek. És jóval többnek is.

Ha pontosan a kép felezővonalában, ám mégis az égihez közelebb(!) nem lenne ott a harmadik, úgy csak a szexuális vágy különböző fokozatinak megtestesülését szemlélhetnénk a képen! Ám már ehhez is Tizianónak mindenek előtt festenie kellett tudnia.

Nem teóriát.

Nem szimbólumokat.

Húst.

A húst borító bőr árnyalatait. (Amit sajnos a kép elektronikus változatai nemhogy nem adnak vissza, még sejthetővé és alig-alig tesznek.)

Így, - a megfigyelés, és az azt reprodukálni képes páratlan festeni tudás - állíthatta elő őket úgy, hogy a harmadik alak - majdnem szó szerint - fényében válnak végül ők ketten az égi és földi szerelemnek nem szimbólumává! Ők ketten (az így megfestett a két alak együtt!) olyan szimbólummá, melynek segítségével (akár egymástól szögesen eltérő) fogalmakat alkothatunk arról, amit leggyakrabban égi és földi különbségeként szokás szóvá tenni.

Nem az égi és földi szerelemről alkothatunk fogalmat, hiszen melyik alak arca és teste fürdik az égi fényben, és melyik alak arca borul - az „égi” puttó arcához hasonlatosan - sötétebb árnyékba? A fény, amelynek a puttó alak alakjának és főként karjának megvilágítása szerint szemből és föntről kell érkeznie… Ám a kép egészének megvilágítása szerint jobbról, és oldalt süt a Nap.

A képen a földi fürdik fényben, az égi pedig árnyékba merül.

Égi és földi nem elválaszthatóak, pláne szerelemként nem. Legfeljebb kiegyensúlyozhatóak. Puttói ügyességgel, aki nem forrása ugyan - de legalább is a képen - ura a fénynek. Miként Tiziano a képeinek.

III. Égi és földi különbsége

Égi és földi különbsége („a szexuális vágy különböző fokozatinak” megtestesülése mellett) nem abban áll, hogy az egymás kontrasztjától és a szexuális vágy különböző fokozatának megtestesítésétől szimbolikussá váló szerelmet megtestesítő nőalakok közül az inkább földiként azonosítható „neki is vetkőzött”.

Azért inkább, mert ugyan szinte biztosan ő a földi, azonban jelentését csak az égi mellett nyeri el, és ráadásul földiségét az őt megvilágító fény, miként az égit a rávetülő árnyék ellenpontozza, és ezzel ki is egyensúlyozza. Egyébként csak egy zsánerkép lenne. Amiként a földi nélkül az égi is. Nincs tehát földi égi nélkül, és viszont: ezért csak inkább ez az egyik, és csak inkább az a másik is. (Erről az inkább-ról a későbbiekben lesz még szó.)

Éppen fordítva!

Nem a földi vetkőzött neki. Az égi van fölöltöztetve!

Hiszen az ember nem ruhában, és nem ruhájával születik! A ruha elsődlegesen tehát nem lekerül, hanem rákerül az emberre. Az égi jeleként, mely azonban csak a meztelenség mellett nyeri el jelentését, ahogyan a vágy visszafogottabb volta is csak a hevültebb másik testtől!

Tizianónak noha és természetesen fogalma sem volt a pszichoanalízis elméletéről, képével szinte maradéktalanul kitöltötte, mert megjelenítette azt a szimbolikus teret, amelynek a pszichoanalízis elmélete is – jóval a kép születése után - részévé vált!

Festményén ruha pontosan azt a funkciót tölti be, amit a pszichoanalízis elmélete - jóval a kép születése után - szublimációként leírt. (A szexuális vágy kultúraként és/vagy civilizációként történő átlényegítéseként. Nem csak a felöltözött/majdnem ruhátlan alak ellentéteként, hanem ennek az ellentétnek a szexuális vágy eltérő fokozatához való rendelésével.

A ruha itt egyértelműbben, mint legtöbbször a hétköznapok világában is vágykeltő. Nem úgy, ahogyan a felhevült test látványa, hanem annak jeleit, újabb jelekkel, a ruházat anyagával, szabásával és főként viselésének módjával kiegészítendő.)

IV. „Inkább”

Égi és földi dualitása, ami hármasságként, az Égi és földi szerelem szimbolikus nőalakjaiként és az őket kiegyensúlyozó puttóként van jelen.

Ez a dualtiás tér vissza újra és újra Tiziano műveiben. Mintegy megjelenéseik  történetét (is meg)festi! Nem az égi földre szállását, még kevésbé a földi égivé magasztosulását. (Ilyesfajta badarságra csak jóval később, a romantikusok fantáziálnak.  A bipoláris szimbólum mind földibb, mind profánabb megjelenéseit:

Miként a mitológiában, az égit Vénuszként és Adonisz(ként) nem csupán a földi iránti szerelme nem is csupán láthatóvá tette a halandóknak, de a festményen mozdulatával ő igyekszik megragadni a testet, hangsúlyozva vágya „földi” oldalát. A földi, aki ezen a képen máig élő előítéleteinknek megfelelően férfi, azonban ő viseli az égi attribútumát, a ruhát.  Az állatias (kutyák) félrenéz(nek), a puttó a háttérben elalél. Ha Adonisz nem menekül, nem (csak) szex készül, és történik meg: égi és földi egyesülése.

A mítosz szerint ez meg történt, azonban Adonisz nem hallgatott Vénuszra, és egy vadászat közben egy (vad)disznó(!) végzett vele. Szerelmük emléke tavaszként tér vissza földre.

Égi és földi nászának intenzitásáról Danaé királylány története tudósít, akinek a Tiziano képén megörökített beteljesülésük nyomán Zeusz teljesíti kérését: isteni mivoltában is megmutatkozik a királylánynak, aki ettől – a mítosz szerint – szénné ég.

Ennek megfelelően a maga teljességében elviselhetetlen intenzitású égit jelentő férfi közvetlenül nincs jelen a képen.

A közös beteljesedésüket (égi és földi egyesülését) szimbolizáló aranyesőként sejthető. A két alak (égi és földi szimbólumai) közül csak az egyik látható tehát közvetlenül, megjelenik viszont az is, amit szimbolizálnak: Danaének gyönyörként, a vénasszonynak csengő aranyként.

Égi és földi szerelem, a kép Nápolyban őrzött változatán is jelenlevő puttó alakja visszatér.

A Vénusszá nemesedett földi szerelem helyén, a kép jobb oldalán levő alak vállát öleli: Vénuszét és Cupidókén. Az égi(t inkább megtestesítő) alak azonban nem csupán férfi, miként az Danaé párjáról is sejthető a képen. Felöltözötten, Vénusz ölét nézi. Cupido Vénuszt, Vénusz pedig senkit. Talán a távolba néz, talán merengve.

Mint egy Csehov dráma (ahol mindenki mást kíván, és a vágyak nem találkoznak) találkozása az antik mitológiával a reneszánsz időszakában!

Látszólag.

Látszólag, mert a képen Vénusz nagy valószínűséggel nem Moszkvába vágyik, mint Csehov hősei. Elbűvöl(heti)i a zene, amelyet az öle látványától (szinte) megbabonázott férfi csak mintegy mellékesen, önmaga által már talán észre sem vett módon csal ki az orgonából.

A kör mégis bezárul, Égi és földi a zenével egyesülnek úgy, ahogyan azt a legelvadultabb romantikusok fantáziálták bő kétszáz évvel a festmény elkészülte után. És mégsem úgy!

Pontosan.

Már-már profán módon, mégis sejtelmesebben, mint azt a romantikusok legmerészebb álmaikban remélni merhették.

Pontosan.

Pontosan úgy, ahogyan azt egyik korai vásznán, a Koncert a szabadban megmutatta, hogy az ott még csak sejthető témát, az alapvető, az éginek és földnek, és szerelemnek is nevezhető bipolaritást későbbi vásznain, és azok változatain elemeire bontsa, majd hasonló módon újra összerakja. Inkább. Inkább jól, mint rosszul. Inkább rosszul, mint jól: esendő módon – mégis istenien.

IV. Utószó

Ha elménk működésének legalapvetőbb sajátja a bipolaritás, a "más" megkülönböztetése, az ezen alapuló szimbólumképzésre épülhet (és épülhetett) szó-, majd fogalomalkotásunk.

A szó jelentése (szimbólum eredetének köszönhetően és annak megfelelően) rugalmasan változik mind az időben, mind a (szociális) térben.

A (tudományos) fogalmak megalkotásával, azaz a változékony (szójelentések némelyikének) rögzítésével tör elménk a szimbolizált tartalmak megértésére. Korántsem sikertelenül! Azonban fogalmi megértésünkkel párhuzamosan, épp fogalmaink rögzítettségének mértékében fogalmaink ki is üresednek (hasztalanná, és ezáltal haszontalanná válnak). A megragadni akart tartalmak ugyanis - és végső soron - szimbolikusak.

Jung, először az alkímiával, majd a teológiával foglalkozó írásaiban az ott használt fogalmak (pszichológiailag) szimbolikus tartalmával foglalkozik. Ennek mértékében azonban írásaiban, miként, ha kisebb mértékben is, mint a festményeken, vagy épp álmainkban a pszichológia fogalmai is szimbolikussá válnak.

Azaz nem egy adott, és ismertnek tételezett lélektani realitás elemeink a neveiként, hanem csak (egy ezáltal is éppen csak feltárni kezdett lélektani realitás) szimbólumaiként funkcionálnak.

Nem egzakt ismereteket közöl tehát (mert felfogásom szerint is ezek jobbára csak balhitek abban az értelemben, hogy majdnem annyi tévedést tartalmaznak, mint igazságot; vagy éppenséggel többet) csak segít (mert ötleteket ad) megközelítésükhöz, mely megközelítést kinek, kinek magának kell elvégeznie, és önmaga számára befejeznie.

Ebben épp úgy segíthetnek a könyvek, mint az álmaink, és álmaink képei: a festők remekművei.

Kérem, hogy a tematikus felületekre lehetőség szerint csak a közvetlenül a témához kapcsolódó észrevételeiket küldjék el. (Az alábbira tehát lehetőség szerint csak olyat, melyekben a bejegyzésben tárgyalt műalkotásokhoz kapcsolódnak. A kitüntetettnek gondolt tematikájú álmok felülete a jobb oldalon érhető el.) Egyéb megjegyzéseiket, így az álmok értelmezésére vonatkozóakat, esetleges kérdéseiket az erről a linkről  megnyíló fórum felületére várom.